Tegnap volt az Autizmus Világnapja. Az ENSZ 2007. december 18-án jelölte ki április 2-át az Autizmus Világnapjának azzal a céllal, hogy felhívja a világ figyelmét az autizmus spektrumzavarra, amely becslések szerint minden századik emberből egyet, így tízmilliókat érint a Földön. Jelentős nap ez, hiszem, hogy fontos az érzékenyítés, talán itthon, nálunk különösen az.
Az autizmus spektrumzavar egy olyan állapot, amely eltérő fejlődéshez vezet és számtalan megjelenési formája van. Az autizmussal élő személyek agya másképpen dolgozza fel a külvilágból érkező hatásokat. Ez az eltérő fejlődés az oka annak, hogy érzékszerveik sokszor túlságosan kifinomultak, vagy éppen ellenkezőleg: nem elég érzékenyek, hogy befogadják a környezet ingereit. Ez az eltérő működés ráadásul megnehezíti a társas kapcsolataikat is. Egy autista embernek problémát jelent megérteni a közösség írott és íratlan szabályait, nehezen olvasnak gesztusokból, mimikából és gyakran nem értik a hasonlatokat, szófordulatokat. A mellékelt francia filmdráma az Életrevalók és az Eszeveszett esküvő alkotóinak filmje. A Különleges életek az autizmus spektrumzavarral, az azzal élőkkel foglalkozik, különös tekintettel az ellátórendszerük és társadalmi integrálásuk árnyoldalaira. Sajátos érzelmi hullámvasút ez a film, tele érzékenységgel, elhivatottsággal és szenvedéllyel, amely sokáig gyomorszorítóan ránt lefelé, egyre mélyebbre, de a végén olyan magaslatokba visz, olyan hitet ad a hétköznapi hősökbe, a JÓ EMBEREKBE csupa nagybetűvel, amely miatt határozottan érdemes rászánni az időt.
„Számomra a külvilág ismeretlen zajok és szimbólumok káosza, teljesen nyers és érthetetlen. Próbálj meg egyszer úgy megnézni egy TV sorozatot, hogy leveszed a TV hangját. Abban a pillanatban a szereplők viselkedése váratlan és kiszámíthatatlan lesz, elveszti az értelmét. Minden egyes pillanatban, amikor szembesülök a külvilággal, én ezzel a zűrzavarral szembesülök. Képzeld csak el, hogy sétálsz az utcán, és egyszer csak egy csapat tökrészeg fickó özönlik ki egy kocsmából a közeledben. Mivel részegek, a viselkedésük többé nem logikus, vagyis számodra kiszámíthatatlan. Ideges leszel, fogalmad sincs róla, mit fognak tenni a következő pillanatban, mire hogyan fognak reagálni. Fenyegetőnek érzed a helyzetet, mivel nem tudod többé kontrolálni. Én nagyjából minden pillanatban így érzem magam. Nem tudom kiszámítani az emberek viselkedését, nem látom előre a szándékaikat. Az időm jelentős részében tehát szorongok.”
Ezek a plasztikus sorok Ros Blackburn autista író tollából származnak, amelyet saját állapotáról, az autizmusról írt. Megrendítő. Engem mégis az utolsó szava gondolkodtatott el. Szorong. Ahogyan mi mindannyian. És ennek egyik oka talán éppen az, hogy folyamatosan valamilyen jelzővel illetjük, és főleg (!) különböztetjük meg egymást. Jelzőkkel, amelyek szétszakítanak embereket, családokat, de még akár országokat is. Egészségesek vagyunk, esetleg fogyatékkal élők? Vidékiek vagy fővárosiak. Pesten élők vagy budaiak. Vagyunk még ezen kívül jobb vagy éppen baloldaliak. Dúsgazdagok vagy mélyszegénységben élők. Heteroszexuálisak és homoszexuálisak. Férfiként nők, nőként férfiak. Vallásosak vagy ateisták. Házasok vagy szinglik. Gyermekeket nevelők és gyermektelenek. Oltottak és oltatlanok. Műveltek és műveletlenek. Kövérek vagy soványak. Természetesek vagy plasztikcikák. Van rajtunk sapka vagy éppen ellenkezőleg, sehol egy sapka.
Pedig elsősorban emberek vagyunk. Esendőek, érző lények, tele félelemmel, szorongással, megfelelési és elismerés iránti vággyal, hozott és szerzett sérülésekkel, kétellyel, bizonytalansággal, örömmel, álmokkal és vidámsággal. De talán kivétel nélkül mind arra vágyunk, hogy szeressenek minket, hogy biztonságban, nyugalomban élhessünk. Hogy megtaláljuk és megvalósíthassuk magunkat megbélyegzés, jelzők és megkülönböztetés nélkül. Hogy elfogadjuk magunkat, és mások is elfogadjanak minket olyannak, amilyenek vagyunk. A teljes értékű létezés joga mindenkié! Tegyünk együtt, egymásért!
Sokszínűek vagyunk és ez éppen így van jól. Legyünk nyitottak, és elfogadóak. Ismerjük, értsük és támogassuk egymást. És legközelebb ahelyett, hogy jelzőket aggatnánk egymásra, és a jelzők alapján ítélkeznénk, kérdezzük meg a másiktól, hogy boldog-e, hogy tudunk-e neki bármiben segíteni, hogy azzá legyen. Ha pedig nem megy, akkor se ártsunk, egyszerűen mosolyogjunk rá a másik emberre.
TÓTH ÁRPÁD: SZERETNÉK ÁTÖLELNI…
Szeretnék átölelni ma egy embert,
Ki olyan árva s vágyak özvegye,
Mint jómagam, s kit a tavasz sziven vert,
S kondor haján kopog az ősz jege,
Kinek ha volt is pirosbetűs napja,
Tintát hozzá véréből szűrt a Sors,
Vén bánatok fia és újak apja,
Csöndes tűnődés lankadt léptü papja,
Örülni lassú, és csüggedni gyors;
Kit nemessé emelt a föld porából
Sok ritka szenvedés, de nem kevély
Kitűnni a törpék sekély sorából,
És címere egy hervadt falevél,
Ha kővel dobták, szívét dobta vissza,
Ha szívvel dobták, halkan énekelt…
marketingidolls.com 