Nemrégiben egy érdekes tanulmányba olvashattam bele az Amerikai Pszichológiai Szövetség jóvoltából. Különösen fogékony voltam a tartalmára, mert az elmúlt időszak ügyfélbeszélgetéseiben, kollégákkal és barátokkal folytatott eszmecserékben is folyamatosan felmerül a normális életünkbe való visszatérés egyre közelibb reménye, és az ezzel kapcsolatos aggályok. A kétely pedig egy olyan ragály, ami megöli a kreativitást. Kreatív szakemberként utána kellett járnom a skrupulus okának.
A korábban említett értekezés alapján a megkérdezett amerikaiak közel fele – vakcinázási státuszuktól függetlenül – nyugtalanul érzi magát attól a ténytől, hogy az életének vissza kell térnie a Covid előtt megszokott medrébe.
Szerte a világon tudtuk, hogy elérkezik, mit tudtuk, várva vártuk, hogy elérkezik végre az a pillanat, amikor újra visszaköltözhetünk a saját életünkbe. Mostanra már azoknak az introvertáltaknak is nehezített pályát jelenthetnek a korlátozások, akik egyébként szívesen maradtak idáig otthon. Vágyunk a személyes találkozásokra, a kapcsolódásra, a nyüzsgésre, az érintésekre, a zsúfolt éttermekre, koncertekre, színházi élményekre – és úgy tűnik mindez már elérhető távolságba került újra. Miért érzünk most mégis pánikot, félelmet?
„Üres vagyok. Tiszta. A világ kihátrált belőlem. Meg kellene születni. De hova? (Ágai Ágnes, Csendélet)
Karantén szorongás. Az oka a társadalmi szorongásban keresendő, amelyet a koronavírus védekezés miatti intézkedések fokoztak az elmúlt időszakban. A szociális fóbia egy olyan mentális állapot, amely rendkívüli önbizalomhiánnyal, a társaság radikális kerülésével, illetve konkrét fizikai tünetekkel jár. Egy kicsit hasonlít ahhoz a nyugtalanító érzéshez, amelyet sokan tapasztalunk, egy nagyobb társaságba való belépésnél, ismeretlen emberekkel való találkozáskor, vagy amelyet nyilvános szerepléskor érzünk. Az elmúlt év házhoz kötöttsége hiper-tudatossá tett bennünket az emberek kerülésében és a nyilvános viselkedésünk terén egyaránt. Jó okunk volt így viselkedni, ugyanakkor ez a magatartásunk erősítette a társadalmi szorongásunkat. És bár most már lassan a végére érünk ennek az időszaknak, rendkívül sok a bizonytalanság körülöttünk. Tökéletesen igaza volt Howard Phillips Lovecraftnak, aki leginkább egyedi hangulatú horror novelláiról vált ismertté, amikor úgy fogalmazott: a legősibb és legerősebb félelem az ismeretlentől való rettegés. Hosszú évtizedek pszichológiai kutatása bizonyítja: az emberi elme hajlamos rá, hogy bizonytalan helyzetben a legrosszabb lehetséges következményekkel számoljon.
Egy 2014-es tanulmány arra a megállapításra jutott, hogy a bizonytalanság megzavarja azokat a berögzült és ösztönös agyi folyamatokat, amelyek a mindennapi rutintevékenységeink elvégzéséért felelnek. Egyfajta belső riadóállapotot hirdetünk, heves érzelmi reakciókkal reagálunk, aggasztó dolgokra fókuszálunk, amely csak további feszültséget szülnek. Az állandó aggódás beleivódik az elménkbe, amely csak még több aggodalmat szül. A stressz, a szorongás pedig azért is aljas dolog, mert az agyunk hamar hozzájuk szokik, és normális állapotnak minősíti. A folyamatossá váló szorongás pedig nemcsak a lelket, de a testet is megbetegítheti, hiszen az immunrendszer védekezőképessége ellen dolgozik.
„Az állandó stressz és aggodalom megviseli a sejtjeinket (…). Ugyanilyen hatása van az állandóan elterelődő figyelemnek és az elme elkalandozásának, mégpedig a rágódás, gyötrődés mérgező hatásai miatt – a gondolataink ilyenkor az életünk gondjai körül járnak, de megoldani nem képesek azokat.” (Daniel Goleman)
Jó-jó, de mit tehetünk? Először is fogadjuk el, hogy félünk. Ez egy teljesen természetes dolog, és nem vagyunk vele egyedül. Lélektanilag nagyobb kihívást jelent a kiszabadulás, mint a lezárás, hiszen az utóbbi egy egyértelmű iránymutatás részét képezte. Most, hogy kezdünk visszatérni a régi kerékvágásba, hirtelen rengeteg inger zúdul ránk. Ezek a hatások egyrészt rádöbbenthetnek minket arra, hogy korábban mennyire pörgős, fárasztó életet éltünk, másrészt pedig felismerhetjük azt is, hogy mennyi felesleges dologgal töltöttük ki a hétköznapjainkat. Adjunk időt magunknak, ha úgy könnyebb, fokozatos, tudatos lépésekkel haladjunk. Támaszkodjunk az elemző, értékelő attitűdünkre. Ne hasonlítsuk magunkat másokhoz, és ne is bíráljunk másokat. Önmagunkra figyeljünk, és ne hagyjuk, hogy a bizonytalanság, a pánik eluralkodjon rajtunk. Foglaljuk le az elménket.
A szakértők szerint a jelenlegi helyzet igazi nyertesei azok, akik képesek a jelenben élni. Szemben azokkal a passzív szenvedőkkel, akik vagy a múlton merengenek, vagy a jövőt látják borúsan, és a félelmeikből eredő negatív képeket vetítenek előre. Fontos látnunk, és tudatosítani magunkban, hogy az életet nem csak elszenvedjük, hanem mi is irányítjuk. A negatív érzéseinket csökkenthetjük – és fizikai és mentális egészségünk érdekében csökkentenünk is kell – azzal, hogy értelmet adunk a mindennapjainknak.
A meditáció, a különböző relaxációs technikák, az önegyüttérzés, a hálagyakorlatok, a lélegzetvételnyi szünet gyakorlata, a szabadban töltött idő, a sport, a mindfulness sokat segíthet. Persze csak, ha rendszeresen és nem kampányszerűen űzzük őket. A negatív gondolatok ördögi köréből való kilépés és a katasztrofizáló gondolkodás csökkentése mellett a kiegyensúlyozott táplálkozás és az alvás szerepét is kiemelték a szakértők. Fontos szerepe lehet még a jóllétünkben, az új egyensúlyunk kialakításában a strukturált napirend kiépítésének, és nélkülözhetetlen a felelős hírfogyasztás. Számos egyéb ötletet, könnyen elsajátítható szorongás csökkentő gyakorlatot gyűjtött össze a WHO. Érdemes átbogarászni, hiszen az összeszedett technikák már napi néhány perces használattal is képesek a stressz csökkentésére.
Egy utolsó bátorító gondolat: egy krízist követően szinte mindig magasabb szinten folytatódnak a dolgok, mint azelőtt, azaz jellemzően megerősödve lábalunk ki a traumatikus élményekből.
„Ami nem öl meg, az megerősít.” (Friedrich Nietzsche)
De ehhez mi is kellünk. A rugalmas megküzdés (reziliencia) részét képezi a pozitív átértékelés képessége, azaz, hogy meglássuk ott is a lehetőséget, ahol nehéz, ahol a helyzet kilátástalannak tűnik. Persze a koronavírus, a karantén időszak az elbújásra, kifogásokra, halogatásra, számunkra már nem kedvező, minket már nem szolgáló helyzetekbe ragadásra, azokból való nem lépésre is számos lehetőséget ad(ott). Ne fussunk tovább az érzéseink elől. Tűzzünk ki célokat, húzzuk meg a határainkat, nézzünk szembe a félelmeinkkel, keressük a jót, a rossz helyet. Erről szól a következő időszakunk.
„Emlékszel még arra a gyermekre, akiben a világ és a mese csodálatosan áthatotta egymást? Akiben a csoda a valóság részét képezte? Akiben még tisztán és elevenen élt mindaz, amit egy „felnőtt” egy másik világba száműz, és gyermetegnek ítél? Holott a felnőtt lázasan keresi a boldogságot, amíg ez a gyermek önfeledten benne él. Illúzió volna? Amit a pszichológia félelmetes helynek tart és mégis meghatározó a mindennapjainkban: a tudatalatti régió… vajon ez a boldog gyermek a hőseivel, még ma is ott él? Talán érdemes lenne olykor előhívni, mert bizony a hőseire úgy tűnik, szükségünk van ahhoz, hogy sikeresek legyünk és helyt álljunk abban a világban is, amelyet a tudatunk oly reálisnak ítél!” (Lekszikov Attila)
marketingidolls.com 